Nem mondom magamról, hogy művész vagyok,

De mindent el kell mondanom, amit tudok.

Szeretném ezt megosztani,

De olyan nehéz elmondani.

Régi álmom, való igaz,

Nehogy félbeszakíts, te gaz!

Legyek én nagy művész, talentum,

De még mindig nem tudom, mi a dolgom.

Sokan mondták nekem,

Keressem ezzel a kenyerem.

Én meg csak elpirultam,

És semmit sem válaszoltam.

Jönnek gyakran az álmok, lehetőségek,

Melyekkel én sosem élek.

Gyakran mondom is magamnak:

Miért nem vagyok inkább vak?

Akkor lehetnék nagy művész,

Nem kellene ahhoz ész.

Festegetnék naphosszat,

Sosem látnám a rosszat.

Ha eladnám, megvennék,

S ezzel el is dicsekednék.

Vagy azt hazudnám, vak vagyok,

Így sok pályázaton elindulhatok.

De gyakran jönnek rémálmok,

A legrosszabbra gondoljatok...

Éppen egy csodás italt kevertem,

Mikor a poharat kezemből kiejtettem.

Elúszott a tehetség,

Nem jött semmi segítség.

Sírdogáltam hosszasan,

Majd abbahagytam morcosan.

Másik ilyen lázálmom,

A regényemet írogatom.

Elszaladok a boltba,

Mire visszaérek... a pokolba!

Áramszünet pár perce,

A művemnek meg, kész, vége!

A gép meg csak csöndesen,

Fekszik valahol a sötétben.

Sosem látom többé,

Gyászolni fogom örökké.

Kedvem volna sírni, de nem tudok,

Erről többet, sajnos nem mondhatok...

Néha jön a szerencse,

Az is az ördög embere.

Büszkén készülök a díjkiosztóra,

Mikor hívnak: ezt elbukta.

Nehéz ezt elviselni, gyakran,

Mikor az agyam belobban.

De sebaj, a levél, amit küldtek,

Mostantól a szekrényben csücsülhet.

Ekkor édesanyám a vigaszom,

Azt mondja: nekem ne legyen panaszom.

Ő régóta készül a nagy gálájára,

Vagy egy filmes cég árajánlatára.

Egyiket sem kapta meg,

Mégsem pityereg.

Én bezzeg már elképzeltem,

Milyen lesz az első könyvem.

Borítóján színes szalagok,

S még sok más, amit csak akarok.

Rá is szólok most magamra:

Miről álmodozol, te bamba?!

Ez volna az álommunkám:

Kiadják a könyvemet, kurtán.

Nem zavarna hosszúsága,

Azt mondanám: a fodrász levágta.

Pont a csattanót húzná ki a cenzúra,

De nincs semmi okom a borúra.

Végül is ki lesz adva a brossúra,

Ha nem is nyúlik olyan hosszúra.

Ami pénzt kapnék érte,

Számomra mit sem érne.

Elkölteném azonnal,

Elutaznék vonattal.

Hogy hová, azt nem tudom,

A világba, gondolom.

Eljutnék vele Pestig,

S mindent elköltenék az utolsó fityingig.

Ez az én álomutazásom,

Ahol magam jól kimulatom.

Tovább bizony nem jutnék,

Ugyanis csikorog a fék.

Leszállít a kalauz,

Nem ússza meg, ki vele újat húz.

Így hát inkább elballagok,

Mellettem kivilágított boltok.

Mindegyikbe betérek,

S kicsapnak gyorsan, földet sem érek.

Majd éjféltájt hazaindulok,

Talán ebből a mocsokból megszabadulok.

Felszállok a vonatra,

Nincs is rajta turista.

Hazaindulván elgondolkodom jövőmön:

Mi lesz velem csütörtökön?

Nálam ennyi az előrelátás,

Figyelmeztetlek, ezen a téren túl mélyre ne áss!

Azt hiszem, most abba is hagyom,

Ennyi volt minden gondolatom.

Annyit mondanék még neked, kedves olvasó,

A költeményemen van sok só.

No de a viccet félretéve,

Utolsó szavaim: nehéz a művészek élte.