Élt egy fiú Nagyszilváson — olyan, mint a többi. Talán kicsit borzasabb volt, meg szeplősebb pajtásainál, de különben olyan egyformák voltak, hogy könnyen össze lehetne téveszteni őket. Tófalvi Sanyinak hívták, és iskolába járt, ahol se jót, se rosszat nem tudtak mondani róla — mert mikor csínytevésről volt szó, ő is csak annyit tett, mint a többiek; ha meg tanulásról... hát ő sem erőltette meg magát!

 

Nagyszilvás dombok között meghúzódó falu. Sanyi és társai pedig falusi gyerekek voltak, akik nem játszottak kisvasúttal meg lendkerekes autóval — maguk találták ki a játékaikat. Például egy nap valamelyikük karikás ostort készített, amilyen az apjáé volt, aki a csordára ügyelt. Akkor a fiúk fogták magukat és nekiláttak pattintgatni a patakparton — olyan zajt csaptak, mint a dél-amerikai pampákon száguldó tehenészek, akik az eladni való gulyát terelik. Úgy érezték, mintha a karikás pattintásaira megnyílna a mennybolt, szétkergetvén az ég teheneit — a felhőket, amik eddig békésen legeltek a magasban. Sanyi akkor olyan nagynak képzelte magát, mint egy óriás... Csak mikor az ostorcsattanás hangja eloszlott a levegőben, lett újra maszatos, mezítlábas kisfiú, aki pityeregve adja át a karikást az utána következőnek...

 

Másnapra mindük kezében ott suhogott a lószőrből font ostorka, s olyan zenebonát csaptak, ahányan voltak, hogy a szomszédos udvarok csirkéi, rucái ijedt rikácsolással és gágogással futkorásztak le-fel a tornácok előtt...

 

Hamar megunták ezt a játékot... A lószőr-ostorkák otthon maradtak, és valami újdonságon törték a fejük. Nyár volt, s fürödni ők is szerettek: hát elhatározták, hogy elrekesztik a bokáig érő patakot kövekkel, fűzfaágakkal, homokos agyaggal. Dél felé el is készültek: és Sanyi, aki nem fért a bőrébe, egy-kettő fejest ugrott a gyülemlő vízbe, de úgy beverte a kobakját, hogy még harmadnap is látszott rajta a kékülő folt... Mindnyájan örvendeztek a feredőnek, bár nem tudtak úszni, s viháncolásukat eltakarták a vízbehajló fűzfabokrok, úgy hogy a faluból senki se vehette észre, mit mesterkedtek össze azon a délelőttön...

 

A víz csak gyűlt, gyűlögetett. S amikor a legjobban érezték magukat, szakította át a gátat nagy csobogással — olyan erővel, hogy Sanyit, aki a gát alatt ebihalakra vadászott, jó pár méterrel elsodorta a hömpölygő hullám. Sikoltozott, kézzel-lábbal kapaszkodott a bokrok lehajló ágaiba, aztán valahogy megfeneklett, mert a kis patak hirtelen megcsendesedett és szelíden zubogott át a gömbölyű köveken...

 

Így kerestek Sanyiék maguknak játékot, miközben teltek a napok, miközben nőttek ők is. És egyszer csak akkorák lettek, hogy szüleik így szóltak: — Most már rátok bízhatjuk a tehénkéinket, eridjetek ki velük a domboldalra, kaptok a tarisznyátokba bálmosmálét vagy kenyeret szalonnával, de este itthon legyetek ám, ne kószáljatok semerre, mert ha nem fogadtok szót...

 

Sanyiék örültek, mert új játékot sejtettek az egészben. S úgy is lett: mikor először kivonultak reggel a tehenekkel a falu szélén túlra, vígan trappoltak a nyári útiporban. Kacagtak, mekkora felhőket kavarnak fel maguk után. S előre se kellett figyelniük, mert a tehenek — a szürke, foltos és csupa-fehér állatok — egykedvűen tapodták az utat. Tudták, merre kell menni.

 

Menet közben kertek alatt haladt el a gyerekbanda, s az egyik vessző-sövény mögött tenyérnyi zöldséges virított. Volt ott retek, paradicsom, karalábé, málna, földieper. Gondoltak egyet, átfurakodtak a tüskés sövényen és kapkodva szedegették össze a legjobb falatokat. Aztán uzsgyé! Nagyot bizzentettek az állatoknak, azok megijedtek és hanyatt-homlok iramodtak az erdőkoszorús dombtető felé.

 

Az erdőt Tilalmas-erdőnek hívták, mert tilos volt belőle akár egy gallyacskát is levágni. A fiúk azonban nem törődtek a marcona névvel, csak arra gondoltak, hogy nyugalmas lombú tölgyfái alatt milyen jól lehet heverészni, míg az árnyéktalan mezőn csak úgy tűz, perzsel a nyári nap. Az alacsony ágak alól jól lehetett látni a legelésző teheneket, amint térültek-fordultak egy-egy lépésnyit, válogatva a szikkadt mezei növények között.

 

A fiúk nekiláttak falatozni, előkerültek a kis békanyúzó halasbicskák, csorgott a frissen csent paradicsom leve, hersent a retek, s mikor már csak a morzsák maradtak, de még azoknak is nekilátott egy szorgalmas hangyaboly népe, újabb foglalatosságon törték a fejüket. Párosával merészkedtek be az erdő belsejébe, s mikor Sanyin volt a sor, váratlanul csípős gombára lelt a zörgő avarban. Nagy vihorászással tüzet gyújtottak, közben száraz tölgylevelekből morzsolt dohányt pöfékeltek, ahogy a felnőttektől látták, s mikor már parázs izott a lobogó tűz helyén, ráterítették a fehér gombácskákat...

 

Megenni már nem tudták: a zsivajra előkerült az erdőőr, csizmás lábával vigyázva lépdelt a fák között, nehogy elriassza a jómadarakat. Mégis észrevették, s futott, ki merre látott. A gomba éppen akkor volt a legízletesebb, s a kerülő mit tehetett? Ostobaság lett volna a fiúk után loholni — inkább jóízűen bekapta a parázson sercegő ínyencfalatokat.

 

Este aztán, mikor már jócskán elszürkült az ég, a kis tehénpásztorok felszedelőzködtek — otthon már várták őket a meleg vacsorával. Messze elkerülték a megdézsmált kertet, Sanyi azonban, ki a községháza mellett lakott, nem szabadult meg a titkártól, aki már várta őt az iroda előtt: a veteményes gazdája még a délután panaszt tett nála. Mikor a titkár közelébe ért, lószőr ostorkájával Sanyi rávágott szürke tehenük véknyára, amitől az eszeveszett trappba kezdett. A titkár elugrott útjából, de fülöncsípte a feje búbjáig maszatos Sanyit. „Most aztán jöhet az apád kiváltani!" — korholta a fiút, betuszkolva a tanács udvarára, s az istállóba zárta.

 

Sanyi nemhiába lakott a szomszédban: két meglazult deszkát félrehúzott, a titkos résen átfurakodott, s a leszálló este homályában átvetette magát a kerítésen. Vacsora után azonnal elaludt, s álmában gőzmozdonyról álmodott. Apja mesélt neki róla valamikor, de csak a füttyét hallotta még sok-sok évig, ahogy átúszott a távolból a dombok fölött. Később aztán már igazán felnőtt és elfelejtette a hajdani játékokat.